Dachstein-Königsjodler

Warming up

First day, 20th of August, warming up.
The team: Erna, Ági, Márti, Vivi, Maci, Laci, Gee and myself.
In the early afternoon arrived to the parking place situated at the foot of the Hias-klettersteig where on the steep rubble road we could almost burn down the clutch of the Seat. A short turn about and we resolved to put cars intact into the parking place and in a crash-course we explained to Vivi (this was her very first klettersteig) the functioning of the klettersteig gear and gave her some advices to pay heed (for example: one of the two carbines always have to be hanged, if she feels dizzy she could not look downarrow etc…). In quarter of a hour we were ready to start and after some another minutes and the paying of the 2 Euro entrance fee we founded ourselves on the bank of a beautiful stream. Traversed the short Vietnamese bridge we crowded at the foot of the wall. After some stretching exercises with a strong beginning we already hung on the ferrata that led left aslope on the nearly vertical wall. For warming up maybe it was a little bit strong (mainly for Vivi, the absolutely beginner) but things went all right and the 130 m high route interlarded with another C and D difficulty sections we left under and behind us in about 45 minutes. From the top of the route a light walk to the Silberkarhütte where everyone could find some reviving stuff or in its backpack or could order a meringue and an Almdudler form the waiter that strained in echte tyrolese leather breeches (lederhosen). So we made peace with the world and our stomach we decided not to join to that some dozen climbers who loped over the cliff not too far from our terrace and took the way downward the valley. From the parking place we did not have too much to drive to the holiday camp and fortunately we founded some spare places for our tents and cars. Yet in the daylight our bivvy was ready and after a rich dinner we hit the sack under the stellar sky…











Első nap, augusztus 20-a, bemelegítés.
A csapat: Erna, Ági, Márti, Vivi, Maci, Laci, Dzsíí és jómagam.
Első nap, augusztus 20-a, bemelegítés. Kora délután érkeztünk meg a Hias-klettersteig lábánál található parkolóba, ahol a meredek murvás úton kis hijján sikerült leégetni a Seat kuplungját (a fék már korábban jelezte, hogy neki már elég volt a munkából mára, s ezen véleményének vastag ferrodo-szag eregetésével adott hangot). Miután kis forgolódást követően csak megoldottuk az autók épségben parkolóba helyezését, Vivinek rövid, gyors-talpaló tanfolyam keretében felvázoltuk a klettersteig-fék mibenlétét és működését, illetve még néhány megszívlelendő tanáccsal láttuk el (pl, hogy egy időben a két karabinert semmi esetben se akassza le a drótról, egy szakaszon csak ember tartózkodhat beakasztva, ha szédül, akkor ne nézzen lefelé :o) Ezt követően sűrű csillingelések közepette elindultunk felfelé, és csupán néhány percen belül, a kiegészítő biztosítás 2 € belépő kicsengetését követően egy szép patak partján találtuk magunkat. Egy rövid kötél-híd után máris a fal tövében tolongtunk. Pár nyújtó gyakorlatot követően, erős kezdéssel, egy C/D erősségű szakasszal már kapaszkodtunk felfelé a nagyjából függőleges falra balra rézsút vezető ferratán. Bemelegítésnek talán egy kicsit erős kezdés volt (főleg Vivinek, lévén neki az első ferratája), de a dolgok flottul mentek és a további C és D-s nehézségű szakaszokkal megtűzdelt 130 m magas utat a kalauzban is feltüntetett nagyjából 45 perc alatt magunk mögött és alatt tudhattuk. Ezt követően már csak egy nem túl hosszú erdei séta várt ránk és meg is pihenhettünk a Silberkarhütte teraszán, ahol ki-ki a zsákjában található elemózsiából frissíthette magát, vagy az echte tiroli bőrgatyában feszítő menedákházastól rendelhetett habos sütit és almás-fröccsöt. A gyomrunkkal és a világgal is kibékülve úgy döntöttünk, hogy mára elég lesz a mászásból, nem csatlakozunk a tőlünk nem messze magasodó falon csüngő néhány tucat mászóhoz, és a völgynek vettük az irányt sűrű fényképező-gép kattogtatás közepette. A parkolótól már nem sokat kellett vezetni a kinézett kempingig, szerencsére üres helyett is találtunk, és még napvilág álltak a sátrak, illetve terültek a matracok, azoknak, akik a szabad ég alatt tervezték tölteni az éjszakát. Bőséges vacsorát és csillagnézegetést követően nyugovóra is hajtottuk a fejünket, tudván, hogy másnap kemény napunk lesz…

Dachstein super-ferrata

Second day, 21st of August. Reveille at six o’clock in the morning, a fast preparing and packing and we were on the road again to the Dachstein super-ferrata. Left our cars in the large parking place of the ski-elevator (it is useful to know: if you use the elevator during the day, don’t throw away the ticket, for you can get acquittance from the parking-place fee paying, when you are leaving it). From the cars it was an about 20 minutes walking to the Südwandhütte (1871 m), and went on the red marked trail to the foot of the Anna klettersteig. After talked over the succession, started to climb on a diversified route, marked to be between A and D grades. We advanced according to the topo, and arrived in time to the Mitterstein, the top of Anna. From here ascending about 100 meters reached the lower part of Johann klettersteig. Being there, the company thought that it is time to gather some energy in ourselves, so from our rucksacks turned up different kind of sandwiches and energy bars. During nibble everybody suggested the cliff when suddenly heard a strong fizzing sound from behind that we could not take for nothing… After a few minutes could hear again the noise and some meters from our place we could discover a white and red patterned thing in the air which seemed to be an aircraft model for the first glance. Than somebody suddenly realized that it was a bat-man who jumped down from the top cliff which rose to the sky on our left side. Planed towards the valley he opened his parachute just in the last moments before he reached the top of the pine-trees. Among dense humming we acknowledged that’s cool and after we looked on another 3-4 bat-men as they skimmed not too far from us, we set about our main task for that day, the climb of the Johann. Things shaped well, after the Felskopf only with C and D sections, which in a given moment became a little bit boring, as we had to climb almost the whole plate stepping on iron spikes drilled in the rock.



However in Erna’s opinion that was a super climb, she said that she could slack a lot and after the big rest she arrived totally relaxed to the Seethalerhütte. Here joined us Ági and Viki, who in the morning had decided to conquer the mountain on a different way. After a short sunbathing, taking some bird pictures and experience report had born the decision to have a dash at the third part of the ferrata, so we don’t had too much time to vacillate cause we knew that the last cabin on the Südwandbahn would start at 5:10 pm downhill.

Hallstätter Gletscher

With a short walking on the intensely melting glacier we found ourselves at the bottom of the Schulter Anstieg. Here we faced the fact that on the first 10-12 meters of the cliff actually there was no belaying (leastwise there wasn’t cable), apart from the psychological support of a threadbare, clothesline looking string. It presented some further difficulty when after the first hump we crossed a descending group of about 10 people. Whereupon Gee and me got across them, turned out that the rest of the team had chosen the serenity, given up the fight and turned back on the glacier to the elevator. With a short deliberation we settled that in this manner we had more chance for success. After about half an our we asked about the summit at an oncoming hungarian group: the answered that everything was OK with it and it was some meters above us. They were right and suddenly we reached the summit.

Only a few minutes we could enjoy the view and after having our sandwich and doing the obligatory summit pictures we were jogging aback to the valley. When we trod againg the ice of the glacier we interrogated our watch about the time and realised that only 40 minutes remained to get to the elevator on the splashy snowfield. We mobilized our last reserves to reach again in time the dry land and after only 3-4 minutes the door of the elevator closed behind us and just another half an hour took the way to our tents, the hot shower and the cold beers.

Második nap, augusztus 21-én reggel hatkor ébresztő, gyors készülődés, reggeli, csomagolás és máris útban voltunk a Dachstein szuperferrata felé. Az autókat a sífelvonó nagy parkolójában hagytuk (hasznos tudni, hogy amennyiben a felvonót is használjátok, a jegyet ne dobjátok el, mert ennek fejében elengedik a parkoló-díjat, amikor a parkból kifelé mentek). A parkolótól kb 20 perc séta a Südwandhüttéig (1871 m), majd tovább a piros jelzésen az Anna klettersteig beszállásig. Miután megbeszéltük a sorrendet, változatos, A-tól D nehézségig jelölt úton toltuk felfelé, szépen haladtunk, és időn belül meg is érkeztünk a Mitterstein-re, az Anna tetejére (2097 m). Innen kb 100 m szintet emelkedve értük el a Johann klettersteig lábát. Itt döntött úgy a társaság, hogy ideje némi erőt gyűjteni magunkba, ezért előkerült a zsákokból az elemózsia. Majszolgatás közben a falat szuggerálta mindenki, amikor a hátunk mögül erős zsurrogó hangot hallottunk, amit nem tudtunk mire vélni. Azonban mire hátraarcot csináltunk, a hang forrása már eltűnt. Pár perc múlva megint hallottuk a hangot és pár száz méterre tőlünk egy piros-fehér tarka valamit fedeztünk fel a levegőben, amit első látásra repülőgép-modellnek véltünk, aztán valakinek leesett, hogy ez bizony egy denevér-ember, aki a mellettünk balra magasodó hatalmas függőleges fal tetejéről ugrott le, és a völgyig félig-meddig siklórepülésben zuhanva, az utolsó pillanatokban nyitotta csak az ejtőernyőjét. Sűrűn bólogatva nyugtáztuk, hogy ez már döfi, majd miután még néhány Batmant megnéztünk, amint elzúgnak mellettünk, nekiláttunk mi is a mai fő feladatnak, a Johann megmászásának. Nagyon jó kis mászás lett belőle, a Felskopf után csupa C és D szakaszokkal, ami talán kicsit unalmas is volt, tekintve, hogy az egész táblát a falba fúrt acél cöveken lépdelve toltuk meg. Erna szerint viszont ez nagyon szuper volt, ő pont ezen a szakaszon ment le alfába, és a nagy lazulást követően teljesen fitten érkezett meg a SüdWandblick-hez. Itt is tarthattunk egy kis pihenőt, az idővel nagyon jól áltunk (legalábbis a kallerben feltüntetett mászó-időhöz képest). Innen már sétagalopp volt a Seethalerhüttéig. Itt csatlakozott hozzánk Ági és Vivi, akik reggel úgy döntöttek, hogy egy másik útvonalon győzik le a hegyet. Rövid napozás, csókafényképezés és élménybeszámolót követően eldöntöttük, hogy nekiugrunk a ferrata harmadik szakaszának is, ezért nem sokat tétovázhatunk, mert tudtuk, hogy a Südwandbahn-on az utolsó felvonó 17:10-kor indul lefelé, tehát jól ki kell lépnünk, ha el akarjuk érni. Rövid sétával a hevesen olvadó gleccseren máris a Schulter Anstieg tövében találtuk magunkat. Itt szembesültünk a ténnyel, hogy az első tizenpár méteren valóban tulajdonképpen nincs biztosítás (legalábbis drót nincs), a pszichológiai támogatást egy lelakott ruhaszárító-kötélnek tűnő foszlott madzag jelentette, amire néhány csomót kötött a falmester. További nehezítő körülményként az első bukkanó után egy nagyjából 10 fős ereszkedő csoporttal nézhettünk farkasszemet. Amire mi ketten Dzsível átverekedtünk magunkat rajtuk, kiderült, hogy a csapat többi része a nyugalmat választotta és feladták a harcot, elindultak a gleccseren visszafelé, a felvonóhoz. Rövid számvetéssel arra jutottunk, hogy így viszont nekünk több az esélyünk a sikerre, ezért neki is lódultunk és faltuk a métereket felfelé. Amikor egy szembejövő magyar csapatnál érdeklődtünk a csúcs hogyléte felől, örömmel hallottuk, hogy köszöni, jól van és itt van néhány méterre fölöttünk. Hamarosan fel is értünk, és a kötelező fotózkodás, nézelődés és a csúcs körül keringőző siklórepülők megirigylése után már kocogunk is lefelé. Amikor már a gleccser jegét tapostuk megint, vallomásra bírtunk az órát és kiderült, hogy annyira nem is állunk jól, kb 40 percünk maradt a latyakosra olvad hómezőn elérni a felvonót. A jégkásában néhol bokáig merülve erőltetett menetben az aznapi utolsó tartalékokat is bedobva sikerült is néhány perccel az utolsó lift indulása előtt, a többiek nagy örömére, elérni a szilárd talajt és a rajta magasodó liftházat. Teltházzal indult lefelé a kabin és a kempingig az autózás is jól esett fáradt végtagjainknak, nem beszélve a forró zuhanyról és kiadós vacsoráról.

Königsjodler

Third day, Königsjodler:
That morning we superannuated the record of getting ready which we put up the day before, so it was before 8 am when we sprang into our cars and in 45 minutes we reached the parking place at Dientner Sattel, and from here following a dirt road in apr. 20-25 minutes the Erichhütte. Didn’t stand too much about there, went on following the marked trail No. 432. At the next junction of 432/437 turned left and not to far from here reached the crags. We were about the alt. of 1.700 meters and still had to climb some hundred of metres to the starting point of the via ferrata (on the whole from the parking place to the via ferratta took about 2,5-3 hours.


The first tower, the Flower Tower was an easy warming up. A short ascension of B grade than walking on the ridge a bit of descend. On this block the cable was a little bit slack so we had to take care about not to be two people on the same section simultaneously. After a bigger step over at the Jungfrauen Sprung followed a beautiful ascension up the Teufelsturm. And so on, ridges, ascend and descend like a roller coaster and in a little while we found ourselves at the famous Flying Fox. Unfortunately the pulley missed so we decided not to try crossing without it for we went in fear of sticking in the middle of chasm.


Next section of the route was the last and at the same time the most difficult part, the Kummetstein. The tower bent a little bit overwhelmingly above us. An 1- trail led to the right side of the tower, and here was the second possibility to leave the ferrata if the weather conditions turned bad. Here started the real D hardship part of the route, but the belaying almost perfect and the rock almost as a dream. The vertical walls just before the top went mild approaching the horizontal and from the top, Hoher Kopf we could see the Matrashaus Hütte, our goal for that evening. From here we didn’t need to hurry and even a short wash fit in our time in the glacier lake below the summit, but Gee ran ahead and it was only a few minutes after six pm when he gave the order for dinner for the whole company. Long ago I didn’t drink a so good beer as that evening, after a whole day climbing on the hot rock and fighting the lack of water (1,5 l of water had proven a little bit slim).


After an abundant vegetarian spaghetti and taking the compulsory pictures of the sunset we tried to play some poker, but the hütte-man disturbed us to sack in. So at about nine o’clock silence covered the scene and the house, only sometimes bubbled up a soft laughing as ones whispering below the blanket recalled their daily adventures…

Harmadik nap, augusztus 22-e:
Reggelizés és csomagolás (ami még gyorsabban ment, mint tegnap) után, de még nyolc óra előtt autóba pattantunk és elkocsikáztunk a Dientner Sattel parkolóhoz és innen röpke 20 perc sétával máris az Erichhütténél találtuk magunkat. Itt nem sokat ácsorogtunk, a 432-es utat követve egyszer csak elértük a Grandlspitz Klettersteig és a Königsjodler keresztezését. Jól követhető ösvényen bő két és fél óra alatt fent voltunk a beszállásnál. Megetettük, megitattuk a kutyust, akiről akkor azt hittük, hogy egy szegény elkóborolt, vagy elhagyott eb, később derült ki a netről, hogy ő szinte mindig ott lófrál a beszálló környékén. Mondhatnám, hogy Cerberus, de hát nem, mert egyrészt egy nagyon aranyos kutya, aki semmi belépőt nem szed, másrészt az előttünk álló mászás sem bizonyult pokolinak…hosszúnak igen, ellenben ferratás paradicsomnak.
Az első torony, a Flower Tower könnyed kis bemelegítés volt. Egy rövidke B-s felmászás, majd a gerincen sétálgatva egy kis lemenet. A tömbön egy sarok volt olyan pont, ahol kicsit figyelni kellett, mert itt elég laza volt a drót, ezért itt tényleg fontos volt, hogy egyszerre egy ember tartózkodjon egy szakaszon. Ezután egy nagyobb átlépés következett (Jungfrauen Sprung-Szűzleány-terpesz :o), majd egy gyönyörű függőleges felmászás a Teufelsturm-ra. Itt újabb kis gerinctúrával folytatódott az út, majd egy meredek lemászás után egy kis drótkötél-hídon kell átkelni. Egy gyors lemenet a harmadik tömb előtti nyeregbe és itt egy kis pihenőt tartottunk.
Az (1-)-os felmászást vörös nyilakkal jelölték az út építői, simán fel lehet gyalogolni az újabb drótos szakaszhoz. Se a fel, se a lemászás nem túl bonyolult és mint utóbb kiderült,a tömb túloldalán várt bennünket a híres Flying Fox. Azért mondom, hogy utóbb, mert ketten Dzsível előretolt egységként nem rendelkeztünk topoval, és mire a többiek elérték a helyet, mi már a következő torony tetején másztunk. Mivel senki nem vállalta a csiga nélküli átkelést, mi sem másztunk vissza, hanem kicsit sajnálkozva folytattuk utunkat.
A gerincről lemászván következett a Kummetstein, az út úgymond legnehezebb szakasza. A torony kicsit nyomasztóan tornyosodott fölénk áthajló falaival. A torony jobb oldalához ismét egy (1-)-os séta vezet (itt van egyébként egy vészkijárat, jobbra lehet elindulni a völgynek, ha az időjárás vagy egyéb okból nem lehetséges tovább menni felfelé) és innen indul a ferrata igazán D-s része. Nagyon szép a mászás felfelé, a biztosítás tökéletes és a szikla is egy álom. A meredek falak a tető közelében vízszinteshez közelivé szelídültek, innen pedig már meg pillantottuk a Matrashaust a Hochkönig tetején. Innen már nem kellett sietni, még egy kis mosakodás is belefért a gleccsertóban. Dzsí előreszaladt és alig hat óra után már le is adta a vacsora-rendelést az egész csapatnak. Régen esett ilyen jól sör, amit a késő délutáni napsütésben a ház melletti platón kortyolgattunk el. A kiadós vega szószos spagheti valamint a fényképeszkedés és rövid pókerparti után a tulaj aludni zavarta a társaságot, kilenc óra körül már csend honolt a tájon és házban is, csak néha bugyborékolt fel holmi rötyögés, ahogy egyesek a takaró alatt suttogva napi kalandjaikat elevenítették fel…

Epilog

Last day: From the Hochkönig Matrashaus back to the valley, the Erichhütte on a meandering trail on a not to entertaining moraine. The only one splash was the outlook to the Königsjodler ferrata on our right side with some ascending groups of climbers.
The way back to Budapest does not deserve a word… mostly highway and dullness :o(




Utolsó nap: A Hochkönig Matrashaustól vissza a völgybe, az Erichhüttéhez a nyak-, és bokatörős törmelék-lejtőn. Túl a nagy izgalmakon, ezt már nem lehetne semmiképp a hétvége csúcs-pontjának nevezni, az unalmas ereszkedésbe viszont üde színfoltot jelent a Königsjodlerre nyíló pazar kilátás. A lefelé utat a csapat kétféleképpen oldotta meg: egyrészt toronyirányt egyenesen le a völgybe, majd az elágazásnál az Erichhütte felé mutató nyilat követve szintben haladva a menedékházig. A másik része a csoportnak visszamászott a Hoch-scharte-hoz és onnan ereszkedett vissza a házhoz a már jól ismert úton.
A Budapestig tartó visszaút nem érdemel egy szót sem...többnyire autópálya és dögunalom :o(

Images

View Dachstein-Königsjodler Image Gallery - 30 Images